A Zen és Non-dualitás az Életemben
Általában négy fő ok vezeti az embereket, hogy rákattintsanak erre az oldalra.
1. Az első az egyszerű kíváncsiság — nem tudják, mit jelent a Zen vagy a Non-dualitás, és csak információt szeretnének szerezni.
2. A második egy mélyebb kíváncsiság valami új iránt, ami talán megadja nekik azt, amit hiányolnak — jelenlétet, stabilitást, békét és hasonlókat.
3. A harmadik ok pedig az, hogy már tudják, mire utalnak ezek a fogalmak, és egy rövidebb utat remélnek — azt hiszik, lehetséges fájdalom nélkül, szabadon, boldogan és beteljesülten élni anélkül, hogy szembenéznének a testben felgyülemlett fájdalommal és érzelmi cuccalal. Más szóval, azaz megkerülni az emberi szintű integrációt és fejlődést.
4. Vagy már kipróbálták ezeket a gyakorlatokat, és megtapasztalták a jelenlét felismerését, de még mindig szenvednek (lehet, hogy bosszankodnak is emiatt) — és kíváncsiak, miért írok erről, és mit szeretnék mondani.
Nekem mind a négy motiváció megvolt, amikor elkezdtem az utamat a non-duális önmegvalósítás, meditáció és zen jelenlét gyakorlataival. Engedd meg, hogy megosszam veled a „spirituális” ébredésem történetét, hogy megértsd, miért.
1. Mi az a spirituális ébredés, és mikor kezdődött? Kezdjük az első kérdéssel, mert ez a legrövidebb — mielőtt 18 éves koromban elkezdtem tudatosan ráébredni a természetes létezésem és egységem érzésére, nem volt semmilyen információm vagy tudásom a spiritualitásról, spirituális ébredésről, a non-dualitásról (Advaita) vagy a Zenről. (Egyébként ezeknek ugyanaz a lényege.) Bár ez a tapasztalat már egészen gyerekkoromtól velem volt (ahogy azt a „Rólam” részben már megosztottam), az erőszakos, feszült és elnyomó környezet amiben felnőttem, nem engedte, hogy ez kibontakozzon — és az elmémmel sem tudtam értelmet adni a tapasztalatomnak akkoriban. Kisgyerekként imádtam az életenergiát, és tudatosan érezni azt a testemben. A legjobban ezt most felnőttként úgy tudnám megfogalmazni, hogy a „jelenlét testi érzete”. Emlékszem, sokszor leültem azzal a szándékkal, hogy csak átérezzem ezt — persze akkor még nem voltak szavaim rá. Egyszerűen szerettem azt az bizsergő érzést a bőröm alatt és magamban. Olyan volt, mintha a 'szemem mögülről' néztem volna másokra és az engem körülvevő világra, és ugyanazt a bizsergő jelenlétet éreztem mindenben — mintha minden egy finom életenergiával lenne összekapcsolva. Biztos vagyok benne, hogy neked is van hasonló emléked. Körülöttem akkor nem volt spirituális közeg vagy gyengéd emberek — ez a tapasztalat teljesen belső volt, önmagamból, belülről fakadt. Azonban ez a mély jelenlét fokozatosan halványodni kezdett a szenvedés (azaz trauma) és a kapcsolódás hiánya miatt, amin keresztülmentem. A környezet és az emberek nem támogatták ezt a legtermészetesebb létezési módot — ezt a felismerést. Így lassan beszűkültem az elmémbe, és elkezdtem a világot és az embereket elkülönülve látni — elszakadva a saját életenergiámtól, testemtől és érzelmeimtől. Az élet már nem éreződött olyan bizsergőnek, ha érted, mire gondolok.
2.Hogyan tért vissza az életembe? Menjünk vissza egészen az elejére. Természetesen, amit gyerekkoromban teljesen természetesnek éreztem, az idővel kezdett elhalványulni — és felnőttként elkezdtem hiányolni ezt az érzést. Mivel a környezetem nem támogatta, hogy kapcsolódva maradjak a természetes lényemhez, a jelenlét érzése csak akkor kezdett visszatérni, amikor több teret kaptam, miután 18 éves koromban elköltöztem a feszültséggel teli otthonból, ahol felnőttem. Nem volt semmilyen idealizált, túlspiritualizált „tökéletes időzítés”, amit az univerzum rendezett volna el, hogy valamilyen magasabb dimenzióra ébredjek rá (haha). Sokkal inkább földhözragadt és egyszerű volt a folyamat. Ahogy eltávolodtam a kondicionált környezettől, a testem természetesen elkezdett emlékezni. Visszatért az eredeti állapotába: jelenlétbe és könnyedségbe. Élesen emlékszem, amikor először tért vissza teljes egészében. A metrón álltam — mint minden reggel, munkába menet — és hirtelen, egyik pillanatról a másikra minden szenvedésem eltűnt. A testem és a fejem könnyűnek éreztem. Szó szerint minden fizikailag könnyedebbnek tűnt. Mindent fényesebbnek láttam, és újra éreztem azt a bizsergő érzést a testemben. Nem értettem, mi történik. Olyan hirtelen és szokatlan volt, hogy körbenéztem, vajon más is észrevette-e — mert tényleg úgy éreztem, megváltozott a világ és az emberek körülöttem. De senki nem reagált a meglepett arcomra; mindenki csak olvasta a könyvét, beszélgetett, kávézott, ahogy szokott. Ezek az élmények egyre gyakrabban fordultak elő. Emlékszem, azon töprengtem, hogy vajon velem van-e valami baj — hiszen senki sem beszélt ilyen megélésekről. Mégis, mélyen belül tudtam, hogy ez a legtermészetesebb dolog. De addigra már sok feldolgozatlan trauma és önelfojtás gyűlt össze a testemben és az elmémben, mélyen a tudattalanban eltemetve. Ez frusztrálttá tett, és megakadályozott abban, hogy teljesen önmagam legyek. Az újra felfedezett könnyedség nem törölhette el egyszerűen a múltat — a programozás és a fájdalom már mélyen beágyazódott. Mégis, az, hogy nem értettem, mi történik, lehetővé tette, hogy minden a maga tökéletes idejében bontakozzon ki. Egy nap valaki, akit nem is ismertem, adott nekem egy MP3 lejátszót azzal, hogy „Csak hallgasd meg ezt,” majd elment. Meglepődtem, de valami azt súgta, hogy ez jó lesz. Leültem egy padra az IKEA melletti parkban, egy fára néztem, bedugtam a fülhallgatót, és elindítottam a lejátszást. Eckhart Tolle „A Most Hatalma” című hangoskönyve volt. Hallgatni hatalmas megkönnyebbülés volt. Szavakat és válaszokat adott arra, amit átéltem — hogy miért kezdett újra belülről életre kelni, kapcsolódni és könnyednek tűnni minden, és miért volt még mindig jelen a szenvedés is. Mélyebb megértést adott az elme-test kapcsolatról, az emberi szenvedésről és a kondicionáltságról — és segített folytatni az utamat egy újfajta tisztánlátással.
3.Hogyan szabotáltam a saját gyógyulásomat ezzel az ébredéssel? Ahogy korábban is említettem, a jelenlét és kapcsolódottság (nevezhetjük szeretetnek is) könnyedsége valamint a testemben, pszichémben hordozott szenvedés/fájdalom közötti kontraszt éles és nagyon erős volt. Valahányszor könnyedséget éreztem, kapaszkodni akartam bele — stabilizálni hosszú távon, és elmenekülni a fájdalomtól. Visszanézve azt mondanám, tulajdonképpen függővé váltam a könnyedségtől, mert azt hittem, ez majd kitörli (vagy inkább elnyomja) a fájdalmat. Természetesen olyan spirituális és non-duális tanítókat vonzottam be, akik ezt a tendenciát csak tovább erősítették: „Csak fókuszálj a tudatosságra és az egységre — a többi majd követi.” „Ez a felismerés eltünteti minden szenvedésedet.” „Csak figyeld az identitást a gondolataival és érzéseivel együtt, és tudd, hogy ez nem a valódi éned.” És így tovább… Az egész Advaita féle baromság — amit én is arra használtam, hogy még több elválasztottságot teremtsek önmagam és a fájdalmam között. A jelenlét (ami persze szintén csak én vagyok) és a testem között. Folyamatosan elnyomtam a fájdalmat, mert elhittem, hogy az nem tartozik hozzám, és ezzel egyre mélyebb szakadékot hoztam létre a testem és az elmém között. Őszintén szólva: ez baromira fájt. Néha egyenesen kínzó volt. De éveken át követtem ezt az utat, abban a reményben, hogy majd így megszabadulok a szenvedéstől — anélkül, hogy felismertem volna: éppen azt kerülöm ki, amit meg kellett volna látnom, éreznem és integrálnom (a fájdalmat). Ezekkel a tanításokkal nap mint nap bántottam magam. Ezért mondom, hogy a spirituális és ezoterikus világban rengeteg bántalmazás van — nem mindig szándékos, de nagyon is valós — mert sok tanító egyszerűen nem tudja, hogyan kell hitelesen és hozzáértően kísérni valakit a testben hordozott tudattalan fájdalom és trauma felé. Nem tudják, hogyan lehet tudatosítani és visszafordítani azt a tudattalan érzelmi önelfojtást, amely mindannyiunkban működik gyerekkorunk óta. Hiányzik belőlük a szomatikus eszköztár, a trauma-tudatos nézőpont, és legfőképp a saját, megélt tapasztalat, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valaki ténylegesen támogatni tudja az embereket abban, hogy a jelenlétben felismert kapacitást belevigyék a test mélyén rejlő fájdalomba — és ott valóban találkozzanak vele, hogy végre oldódni tudjon.
4. Hogyan hagytam abba a saját gyógyulásom és integritásom szabotálását? Szerencsére nagyjából egy évtized alatt (milyen gyorsan) elegem lett ebből a spirituális „elkerülésből” és megközelítésből, ami mindig zsákutcába vezetett. Fájdalmasan egyértelművé vált, hogy szükségem van valamire, ami valóban támogatja a trauma (más néven érzelmi elfojtás) feldolgozását és integrálását — mert azok a problémák, amelyeket pusztán a jelenlét felismerése nem tudott megoldani, csak egyre súlyosbodtak: krónikus testi fájdalmak, migrének, szorongás, kimerültség, figyelemzavarok, anyagi nehézségek, mély kapcsolati problémák, beteljesületlenség érzése, életcél elvesztése, függőségek, idegrendszeri összeomlások és még sorolhatnám. Az öngyilkossági gondolatok és a drogokhoz, alkoholhoz való menekülés is erősebben tért vissza, mint valaha — pont, mint a kamaszkoromban. Más szavakkal: próbáltam kezelni és enyhíteni a fájdalmat… de már nem ment. A legfurcsább az volt, hogy azt sem tudtam, hogy komplex traumám van — mert a gyerekkorom nagy része egyszerűen kicsúszott a tudatomból. Alig maradtak róla emlékeim. A szenvedésben élés számomra egyszerűen normálissá vált. Pár évig különböző szomatikus és terápiás módszerekkel kísérleteztem. Sok felismerést adtak (és néhány tanúsítványt is, haha), de végül mindig csak ideiglenes megkönnyebbülést nyújtottak. Mindig olyan érzésem volt, mintha csak a felszínt kapargatnám. Amikor pedig mindent beleadtam, és mégis mélyen szenvedtem, komolyan elkezdtem fontolgatni, hogy véget vetek az életemnek. Ekkor találtam rá a KI módszerére, 34 évesen. Azonnal működni kezdett. Egyenesen a gyökérig hatolt. Elkezdtem megtanulni, hogyan tudok találkozni a tudattalan traumáimmal — pontosabban azzal a képtelenséggel, hogy érezni tudjak — a testemben, és a dolgok gyorsan elkezdtek változni. Nem volt könnyű. Rengeteg trauma volt eltárolva a rendszeremben, és egy ideig intenzív is volt a folyamat. De vitathatatlanul működött. Minden gyors ütemben kezdett javulni. Először éreztem azt, hogy valóban a megfelelő eszközök vannak a kezemben. Végre elértem a fájdalom és a szenvedés gyökeréhez, és elkezdtek kibontakozni a mély, tartós változások. Gyorsan személyes és szakmai kapcsolat alakult ki köztem és Scott között, aki a módszert kidolgozta. Egy kis csapatban — mindössze négyen voltunk — együtt fejeztük be és csiszoltuk tökéletesre azt, amit ma KI® Érzelmi Elfojtás munkának/önvizsgálatnak hívunk. Ez a rész tényleg áttörő volt. A folyamat során fokozatosan eltűntek a krónikus fájdalmaim. A szorongás és a kimerültség szépen oldódott. Az összeomlások megszűntek. A bizalom és az intimitás visszatért — a megfelelő emberekkel. Megtaláltam az utamat, a hivatásomat. Elkezdtem bőségben élni — de ami még ennél is fontosabb, végre úgy éreztem, tényleg élem az életemet, összhangban azzal, aki valójában vagyok. Belülről kifelé. Pont úgy, ahogy gyermekkoromban. Idővel egyre könnyebb — és egyre biztonságosabb — lett újra otthon lenni a testemben. Ami régen ijesztő volt, most már otthonos érzéssé vált. Le tudtam ülni a természetben, élvezni a testemben való létezést, és valóban belülről kifelé érzékelni a világot. A szomatikus integráción és a tudattalan elfojtások feloldásán keresztül ez az állapot újra természetessé vált — már nem valami, amit görcsösen meg kellett volna tartanom a felismerés által, vagy azzal, hogy „jelen akartam lenni” a nehézség tetején. És innen… nos, ismersz már. Valószínűleg láttad, hogy nyíltan osztom meg a hátteremet, a traumáimat és azokat az eszközöket, amelyek segítettek nekem szeretetteljes jelenlétben integrálni és oldani a fájdalmat. Szerintem ez a kulcs: használni a felismerésben megtalált jelenlét érzését, hogy kapcsolódjunk a testben rejlő fájdalom bölcsességéhez — és ezen a kapcsolódáson keresztül elkezdhessük feloldani azt, és visszatérhessünk az eredeti, természetes létállapotunkhoz. Ezért mondom mindig: „Amire önmagadon belül rátalálsz, az kívül is mindent megváltoztat.” Ezt kívánom neked is. Minél előbb, annál jobb. :)
Ha szeretnél újrakapcsolódni a természetes önvalóddal és a jelen pillanattal, miközben gyengéden és szeretettel építed a képességedet arra, hogy a testedben tudj maradni, ajánlom az erre fókuszáló programomat. Itt a leírás egyelőre angolul: