Gyerekként az elkülönültség megélésének pillanataiban – például amikor szüleink dühösek voltak ránk, megbántottak minket, elfordultak tölünk vagy egyszerüen figyelmen kívül hagytak minket – egyedül a félelem szorítása vett körül bennünket. EZEKBEN A PILLANATOKBAN, MINTHA CSAK A FÉLELEM ÉRZÉSE LETT VOLNA, SEMMI MÁS. Olyan volt, mintha szó szerint megdermedtünk volna, amikor megszakadt a kapcsolat velük és egyedül éreztük magunkat. Más szóval, érzelmileg lezártunk, megbénultunk, lefagytunk, így nem voltunk képesek arra, hogy bármit mondjunk vagy tegyünk.
Egy kisgyerek nem tud eligazodni az érzelmek útvesztöjében, ezért igazán vágyik a KAPCSOLÓDÁSRA. Szükségük van valakire, aki megérti, és aki el tudja magyarázni, mi történik bennük, és finoman ki tudja bontani a bennük rejlö bonyolult érzéseket, megnyugtatva öket, hogy ez teljesen rendben van. Ez a személy lesz számukra a híd, és elvezeti a gyermeket ahhoz, hogy megtapasztaljon és kifejezzen bármilyen érzelmet, ami benne pezseg, és kimondjon bármilyen szót az adott érzelmen keresztül. Ezekben a szívböl jövö kapcsolatokban fedezi fel a gyermek azt a mélységes enyhülést, amelyre szükség van érzelmeinek befogadásához, ami megakadályozza, hogy az ELFOJTÁS súlyos terhe rátelepedjen.
Részben öntudatlan szülökkel nöttünk fel, sokunknak hiányzott ez a mély kapcsolódottság. Ez akaratlanul is az érzelmeinkkel való hadakozáshoz vezetett, amellyel az elkülönültség félelmével átszött identitás tudatalatti felépülése megkezdödött. Elménk csendes zugaiban a kimondatlan gondolatok azt suttogták: "Kapaszkodnom kell ebbe a félelembe, hogy kapcsolatban maradhassak velük (szülökkel)" és "...hogy biztonságban érezzem magam."
Ahogy már mondtam, a dolog lényegi pontja ismét a BIZTONSÁG – az elkülönültség pillanataiban csak a félelem volt bennünk. Ennek a félelemnek az érzésével csendesen gyökeret vert egy öntudatlan hiedelem: ’SZÜKSÉGEM VAN ERRE A FÉLELEMRE, HOGY BIZTONSÁGOSAN ÉREZZEM MAGAM.' Mert ebben a pillanatban ez volt az egyetlen, amit éreztünk. Megértem, hogy furcsán hangozhat, de a test-elménk nem mindig követi a logikus gondolkodást.
Miközben gyengéden felfedezzük és megnyitjuk ezt a megfagyott, avagy dermedt félelmet, ismétlödö szomatikus önvizsgálattal, valami gyönyörü bontakozik ki – elkezd megnyílni, felolvadni, megtalálni a hangját és elengedödni a KÖNNYEIN KERESZTÜL, kifejezve mindazt, ami már régóta benne van. És ebben a gyengéd feloldódásban fokozatosan felbukkan a többi megrekedt érzelem is, amely túl sokáig elnémított ez a dermedt félelem, és most feltárulnak elöttünk.
De nem tudunk csak úgy belemenni a félelembe és megszabadulni töle, hiszen ez ennél érzékenyebb dolog; ezt a kondicionálást már régóta alakítjuk magunkban és a viselkedésünk részévé vált. Sokkal inkább arról van szó, hogy megtanuljunk kapcsolódni önmagunkkal, testünk minden érzetét magunkba öleljük ezen a JELENLEVÖ TUDATOSSÁGON keresztül. Ez magában foglalja a szomatikus feldolgozáshoz szükséges készségek és hozzáértés elsajátítását is. Ez egy olyan tanulási forma, amelyet egykor nem kaptunk meg teljesen a szüleinktöl, de most már megadhatjuk magunknak. Ez lényegében az ÖNSZERETET kifejezödése – egy olyan megnyilvánulás, amely felszabadítja az elmét és felébreszti a lelket a testünkben.
Tiszta tudatosság. Tiszta jelenlét. Tiszta szeretet. Tiszta belsö kapcsolódottság. Tiszta rálátás és megértés, amely segít kilépni a tudattalannal való azonosulásból.
Az önszeretet igazi megnyilvánulása.
Tudod ennyire szeretni a benned lévö "kisgyermeket", aki megrekedve érzi magát?
Szeretettel,
Szerena
Comentarios